Itt is lenne a második rész, remélem tetszik. Köszönöm, akik olvassák, akinek tetszik az kommenteljen is, mert innen tudom, hogy csináljam-e tovább, vagy ne:)
Ahogy kiléptem a konyhaajtóból, azt vettem észre, hogy húgom szobájának ajtaja nyitva van. Közelebb léptem az ajtóhoz, és csak akkor vettem észre, hogy húgom az ágyán ülve szipog. Gyorsan beléptem a szobába, az ajtót magam mögött becsuktam, majd közelebb lépkedtem húgomhoz.- Miért sírsz Kaitlyn? - guggoltam le mellé.
- Nagyon fáj a hasam - szipogott.
- Gyere, eszünk valamit, biztos jobb lesz - mosolyogtam rá, miközben kezemmel hátát simogattam.
Felnézett rám, arcán egy kisebb mosoly jelent meg. Gyorsan letöröltem könnyeit, és lesegítettem az ágyról. Magamhoz öleltem, majd kezét megfogva nyitottam ki szobája ajtaját. Kiengedtem magam előtt, majd apa szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam, pillanatokkal később pedig apa dugta ki a fejét. Mosolyogva néztem a hülyéskedését, végül közöltem vele, hogy anya elkészült a vacsorával. Egyet bólintott, majd kilépett a szobából és engem kikerülve besietett a konyhába. Mosolyogva megráztam a fejemet, majd megfordultam és én is a konyhába siettem. Húgom és anyám már a helyükön ültek mikor megérkeztem, így én is gyorsan elfoglaltam a helyemet. Velem egy időben pedig apám ült le az asztalhoz, így egymásra mosolyogtunk. Mindenki szedett magának, és falatozni kezdett. Mikor végeztünk, egymásra pillantottunk és nem tudom, miért, de mindenki elmosolyodott. Én azért, mert jó volt látni, hogy együtt a család. Húgom hasfájása is elmúlt, helyette apa viccein nevetgélt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy mindenki engem néz, én pedig értetlen fejjel nézek vissza mindhármójukra.
- Miért néztek mindhárman engem? - kérdeztem végül, mikor meggyőződtem róla, hogy semmi furcsa nincs rajtam.
Egy egyszerű, kék felsőt viseltem, nyakamban egy egyszerű, szívecske medálos nyaklánc lógott. Hajam copfba volt felkötve, így látni lehetett a fülemben lévő fekete fülbevalót.
- Kicsim, bemennél a szobádba? Szeretnénk beszélni a nővéreddel - simította meg anya húgom arcát.
Kaitlyn egy szó nélkül felállt az asztaltól és a szobájába sietett. Anyáék újra rám néztek, majd egymásra pillantottak. Pillanatokig nézték egymást, végül egymással vitatkoztak azon, ki mondja el nekem a nagy hírt. Végül apa volt az, aki egy torok köszörülés után rám nézett.
- Kicsim, arról van szó.. Hogy beírattunk téged egy nyári táborba..
- Hogy mi?! Miért? - néztem apára, hisz nagyon jól tudta, hogy nekem nincs kedvem sehova sem menni a nyár folyamán.
- Sajnálom, de nem töltheted itthon az egész nyaradat - szólt közbe anya.
- De nagyon jól tudjátok, hogy nem akarok menni!! Senkit sem ismerek ott, nem fogok ott tölteni.. - itt megakadtam - Mennyi időre is szól ez a tábor?
- Az egész nyaradat ott fogod tölteni, és ez nem döntés kérdése, mi már eldöntöttük, 1 hét múlva indul a busz, ami oda visz.
- Komolyan el akartok küldeni egy olyan helyre, ahol senkit sem ismerek? Ráadásul egész nyárra? - hangom felemelkedett, de nem érdekelt.
- Ne emeld fel a hangodat! - kiabált rám anya - Mi vagyunk a szüleid, el tudjuk dönteni, hogy mi jó neked, vagy mi nem! Itt barátokra lelhetsz, még talán fiúkkal is összebarátkozhatsz.
- De maradj inkább a lányoknál - mondta apa, mire elmosolyodtam.
- Apa, nem kell aggódnod, hisz úgysem megyek - vontam meg a vállam.
- De igenis elmész!! És ezzel lezártam a témát, egy hétig nem akarok erről hallani! - mondta anya.
Nem tudtam mit csinálni, idegesen felpattantam és a szobámba futottam. Erőteljesen becsaptam az ajtót, majd az ágyamra fekve nyomtam bele a fejemet a párnába. Nem tudom, miért kell elmennem egy hülye táborba. Azt pedig főleg nem, hogy engem miért nem kérdeztek meg erről. Gondolom azért, mert ha megkérdezték volna, biztos nemet mondok. De ki az a hülye, aki önszántából akar elmenni egy táborba, ahol senkit sem ismer? Távol mindentől, az internettől, a blogomtól, a követőimtől. Ugyanis nem hiszem, hogy abban a táborban lenne bármi, ami nekem hasznomra válhat. Sem internet, sem barátok. Lehet, hogy anyának igaza van, és tényleg szerezhetnék barátokat, de értse meg, én nem akarok. Elég nekem Jaymi, aki mellettem van, és mindent tud rólam. Nem akarok holmi ribancokat, akik csak a kinézetem, vagy az ízlésem miatt kedvelnek. Ilyen 'barátokra' nekem nincs szükségem, bármennyire is azt akarja anya, hogy boldog legyek. Nekem nem ez a boldogság. Én akkor is boldog vagyok, ha csak egy barátom van.. És az az egy barát nem lehet más, csakis Jaymi. Gondolkodásomat egy halk kopogás zavarta meg, mire az ajtó irányába fordítottam a fejem. Az ajtó résnyire kinyílt, ezen a kis résen pedig húgom dugta be a fejét.
- Bejöhetek? - kérdezte halkan.
- Gyere - mosolyogtam rá, karjaimat egy ölelésre nyitottam.
Kaitlyn az ágyamra mászott, végül ölelő karjaimba mászott. Fejére egy puszit nyomtam, mire kicsit felkuncogott. Hogy fog ez hiányozni 3 hónapon keresztül.. Az, hogy nem puszilhatom meg, nem fogom hallani az édes kis hangját. Nem tudom, mit fogok csinálni nélküle, hiszen minden este ő kívánt először nekem jó éjszakát, pedig utána még nagyon sokszor találkozunk a házban. Hiányozni fog, hogy nem lesz kinek mesélni lefekvés előtt, majd a mese utáni nevetgélés. Végül addig nevetünk, míg egyikőnk sem kap levegőt, így kézen fogva sétálunk át mindig a nappaliba, ahol egy pohár tej után beszélgetünk. Ezekre a gondolatokra automatikusan könnyek szöktek a szemembe, amit Kaitlyn a kis kezecskéivel le is törölt.
- Ne sírj - kérte halkan, mire egy keserves mosoly jelent meg arcomon.
- Nem akarlak itt hagyni titeket - mondtam, mire könnyeim újra arcomon kezdtek el lefolyni - 3 hónap olyan hosszú idő.. Kinek fogok én mesét mondani lefekvés előtt? Kivel fogok tejet inni? Hmm? - néztem rá, és észrevettem, hogy az ő szemében is könnyek gyülekeznek - Jajj, húgi, ne sírj.
- Ne sírjak, amikor ilyeneket mondogatsz? - nevetett fel keserűen, majd folytatta - Nagyon fogsz hiányozni, ugye, tudod?
- Persze, te is nekem.. Te fogsz a legjobban hiányozni. Mindig te nevettettél meg, amikor szomorú voltam, de tudnod kell, hogy miattam sírtam a legtöbbet - töröltem le egy könnyem.
- Sajnálom, tudod, hogy nem akartam, hogy miattam sírj. Tudom, rengetegszer idegesítő voltam, talán a legrosszabb testvér, de mindig nagyon szerettelek és most is nagyon szeretlek - bújt hozzám.
Szorosan magamhoz húztam, mire jobban sírni kezdett. Mikor elváltunk percekkel később, pólómon egy sötét folt éktelenkedett, amit húgom könnyei okoztak. Mikor rá néztem, szemei megbánást mutattak, én azonban csak megvontam a vállam. Majd megszárad.
- Tudod.. - kezdtem - Van még egy hetem, addig bármit megtehetünk, amit a tábor miatt nem tudunk majd megtenni.. - mire végeztem, arcomon egy nagy mosoly jelent meg.
Húgom arca is mosolygós volt, a következő pillanatban pedig lemászott az ágyamról és a laptopomhoz sietett, ami az íróasztalomon pihent. Párat pötyögött, én pedig lassan odasétáltam hozzá. Mikor a képernyőre pillantottam, azonnal felismertem a YouTube oldalt.
- Mit szeretnél hallgatni? - néztem rá mosolyogva, közbe pedig kihúztam a székemet és ráültettem húgomat, aki nagyon gondolkozott.
- Legyen, amit te szeretnél - válaszolt végül, mivel neki nem jutott semmi eszébe.
Mellé lépve kezdtem el ütögetni a billentyűzetet, végül elindítottam Avicii - You Make Me című számát. Mindig is tudtam, hogy szereti ezt a számot, hisz néha, amikor nekem kell vigyáznom rá, erre szoktunk táncolni, vagy csak egyszerűen ezzel a számmal dobjuk fel a napunkat, ezzel jókedvet csinálva magunknak. Most sem volt másképp, amint megszólalt a zene, húgom becsukta az ajtómat, és táncolni kezdett a bézs színű padlómon. Nem is gondolkodtam, azonnal hozzá szaladtam, kezét kezembe vettem, úgy kezdtem el vele táncolni. Ugráltunk, nevettünk össze-vissza, de tudtuk, talán utoljára csinálhatjuk ezt, hisz ki tudja, mikor kell vigyáznom húgomra legközelebb. Lehet, hogy még ezen a héten, lehet, hogy csak 3 hónap múlva. Így kihasználtuk azt a három percet és 51 másodpercet, és végigtáncoltuk a számot. Az sem érdekelt minket, hogy apa az első perc körül benyitott a szobámba, és ameddig vége nem lett a számnak az ajtófélfának dőlve, nevetve minket nézett. Nem érdekelt, hisz most éreztem azt, hogy mindent ki kell próbálnom Kaitlyn-nel, amit csak lehet. Mikor vége lett a zenének, kifulladva dőltünk le az ágyamra, majd egymásra pillantva kezdtünk el nevetni igazából saját magunkon.
- Csak azért jöttem, hogy szóljak, lassan lefekvés, már későre jár - mondta halkan apa, mikor valamennyire lenyugodtunk.- Rendben, megyek - mászott le az ágyamról húgom, majd visszafordult hozzám - Sam, olvasol nekem egy mesét?
- Persze, azonnal megyek - mosolyogtam rá.
Apa beljebb lépett a szobámba, majd az ágyra ült, centikre tőlem.
- Nagyon szép a szobád - mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott.
- Igen, valóban - néztem körül.
A szoba rózsaszín, fehér és barna színben úszott. Három fal sima barna festékkel lett lefestve, azonban az egyik fal barna, virágos tapétával lett díszítve. A virágos fal előtt egy kis éjjeliszekrény és egy gardróbszekrény helyezkedett el. Az éjjeliszekrényen növények, kisebb fotók rólam, a családomról, illetve gyertyák voltak megtalálhatóak, amiket még én tettem oda, szobám alakításakor. A szekrények előtt az ágyam volt, rózsaszín és barna díszpárnákkal, rózsaszín takaróval, alapból pedig egy fehér ágykeretet lehet látni. Az ágyam fölött, a plafonon egy gyönyörű csillár lóg, ami megvilágítja az egész szobámat, a falon pedig kér fénykép, amit anya festett, kimondottan a szobámba. Az ágyammal szemben egy állvány, rajta a tv-mel, az mellett pedig egy ajtó, ami egyenesen az erkélyre vezet. Az ajtó előtt egy halvány rózsaszín színekben pompázó függöny található. A virágos fallal szemben van az íróasztalom, a számítógépemmel, és egy fényképpel. A fényképen anya és apa látható, anya kezében ott az újszülött a húgom. Anya szeme csillog a könnyektől, apa pedig meghatódva nézi az új családtagot. Az íróasztalom mellett egy kisebb ablak, előtte halvány rózsaszín függönnyel. És az ágyam másik felén pedig a szobaajtó, ahol húgom az előbb hagyta el szobámat.
- Bökd ki apa, mit szeretnél valójában? - emeltem rá a tekintetem.
Pár percig csak nézett maga elé, végül szomorúan rám nézett.
- Nagyon fogsz hiányozni - ölelt szorosan magához, nekem pedig ismét könnyezni kezdett a szemem.
- Apa, el szeretnék mondani valamit, amit már sokkal hamarabb el kellett volna mondanom - néztem rá kisírt szemekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése