Még most sem tudom, pontosan hogyan történt, de hirtelen azon kaptam magam, hogy Thomas, az osztálytársam felült mellém a padra és beszélgetni kezdtünk. Először csak felszínes dolgokról, de utána egyre többet kérdezett rólam. Érdekelte, milyen zenéket szeretek, mik a kedvenc előadóim. Meglepődtem, mikor majdnem ugyanolyan zenék voltak a telefonunkon, és nem nevetett ki, amiért szeretem Miley Cyrus-t, Justin Bieber-t, vagy éppen Rihannát.
- Miért szereted Miley-t? - kérdezte mosolyogva, majd intett az éppen belépő lánynak.
- Sokan elítélik, hogy hogy néz ki, miközben nem is tudják, miért tette.. Én tisztelem Miley-t azért, mert ki mert állni több millió ember elé rövid, szőke hajjal, teljesen megváltozva. És valljuk be, elég sokan gondolják most azt róla, hogy milyen dögös ezzel az új hajjal. Engem nem érdekel, hogy hogyan rázza magát a videókon, megváltozott, a változással együtt jár ez is. De csak a külseje változott. Legbelül még mindig ugyanaz a lány, aki évekkel ezelőtt a Hannah Montana-ban énekelt és táncolt. Figyelj, ha az apja el tudja fogadni, hogy a lánya felnőtt, és rázza magát a színpadon, akkor mindenki más is el tudja fogadni, aki valamennyire is szereti őt. Én már régóta szeretem, és ezt fel is vállalom - mondtam mosolyogva.
Thomas egy bólintással válaszolt, majd mivel becsöngettek, gyorsan lepacsizott a haverjaival, majd velük is beszélgetett pár percet.
- Mit beszélgettél vele? - hallottam az egyik haverjától.
Oda fordítottam a fejemet, de kár volt. Egytől egyig mindegyik fiú engem nézett, egyedül Thomas mosolygott rám. Azzal a lendülettel vissza is fordítottam a fejem és kinéztem az udvarra. Üres volt, csupán pár pad volt felállítva, illetve egy ping-pong asztal. Bár tekintetemmel az udvart figyeltem, fülemmel akaratlanul is a Thomas és a barátai között kialakult beszélgetésre figyeltem.
- Nem olyan, mint amilyennek gondoljátok - hallottam meg Thomas hangját - Tök jó fej csaj.
Mondatai megnyugtattak, egy apró mosoly jelent meg arcomon, amit szerencsére senki sem látott. Az ajtó becsapódott, így oda kaptam a tekintetem. A terembe a negyvenes éveiben járó magyar tanárunk lépett be. Kirázott a hideg, de ezt szerencsére nem látta. A naplónkat az asztalra dobta, majd lapozgatni kezdte. Minden egyes lapozásnál valaki megkönnyebbülten felsóhajtott, de a magyar tanárunk nem ilyen rendes. Visszafelé kezdett lapozgatni, majd mikor teljesen az elejére ért, újra hátrafelé. Amíg ő elszórakoztatta magát, addig kinyitottam a füzetemet és átolvastam az anyagot. A napló lapjai újra sercegni kezdtek, így felnéztem a füzetemből. A tanár úr újra lapozni kezdett, azonban most meg is állt egy oldalnál. Megnézte a két oldalon lévő nevet, számolgatott magában, majd felnézett.
- Samantha, gyere felelni - mondta végül.
Utálom ezt hallani. Most mégis egy kisebb mosollyal az arcomon indultam ki, ugyanis tudtam az anyagot. Tegnap 2 órán keresztül tanultam, így ma csak át kellett néznem, hogy minden friss legyen bennem. Mikor elhaladtam Thomas padja mellett, megragadta a kezem. Lépteimet lelassítottam, fejemet felé fordítottam, így szembe találtam magam mosolygós arcával.
- Tudod? - kérdezte.
Csak egy bólintásra tellett, hiszen a tanár úr már türelmetlenül várt rám a tábla előtt. Thomas elengedte a kezemet, én pedig újra a tanári asztal felé indultam. Ott megálltam, úgy vártam a tanár kérdéseit. Az anyag címét mondta csak el, én pedig beszélni kezdtem. Elmondtam mindent, amit csak tudtam, közben pedig hol a tanár figyeltem, hol pedig Thomas-t, aki mosolyogva hallgatta a feleletemet. Miután mindent elmondtam, a tanárra nézett, aki mérlegelte magában a dolgokat, végül bólintott.
- Ülj le, ötös - mondta, majd beírta a naplóba a jegyemet.
Visszafelé sétálva rámosolyogtam Thomas-ra, majd a helyemre sétáltam. Lerogytam a székre, majd fejemet a padra hajtottam. Hosszasan kifújtam a bent tartott levegőt, és elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy ötöst kaptam. Ilyenkor mindig kiürül a fejem, csupán csak az anyagra és a tanárra koncentrálok. Nem bírom nézni az értetlen tekinteteket felelés közben, mert az engem is összezavar. Elfelejtem, mit tanultam, és nem tudom folytatni a feleletemet. Éppen ezért szoktam csak a tanárt figyelni, ugyanis a tanárok mindig biztatnak arra, hogy folytassam. Csak mosolyogva bólogatnak, ha pedig megakadok, segítenek. Kicsit elbambultam, ugyanis a tanár éles hangjára eszméltem csak fel.
- Mindenki nyissa ki a szöveggyűjteményét - mondta emelt hangerővel.
Thomas felemelte a kezét, a tanár pedig szinte azonnal felszólította.
- Tanár úr, nekem nincsen szöveggyűjteményem.. Odaülhetek Sam mellé? - kérdezte.
A tanár bólintott, Thomas pedig szedelődzködni kezdett. Mikor minden cucca megvolt, elindult a padomhoz. A táskáját a padom mellé ejtette, majd beült mellém.
- Tényleg nincs szöveggyűjteményed? - kérdeztem, mikor mosolyogva rám nézett.
- De, csak beszélgetni akartam - vonta meg a vállát és fejét a padra hajtotta.
Fejét felém fordította, miközben én fellapoztam a szöveggyűjteményem és olvasni kezdtem. Pár sor elolvasása után aztán felnéztem, mert éreztem Thomas tekintetét magamon. Tényleg nézett, de amint ránéztem, elfordította a fejét. Tovább olvastam, de ő nem hagyta annyiban, kezét combomra simította. Lenéztem kezére, majd az arcára, de ő csak mosolyogva megvonta a vállát. Tovább olvastam, egészen addig, amíg Thomas simogatni nem kezdett, újra.
- Rossz helyre nyúlsz, esküszöm, megverlek - nevettem fel halkan, hisz mégiscsak órán voltunk.
- De ne olvass már - húzott magához.
- Cseréljünk helyet - javasoltam, hiszen ha így rádőlök a mellkasára, leesünk a földre.
Mikor a tanár a táblára írt, felálltam és helyet cseréltünk Thomas-sal. Pont, mikor le akartam ülni, a tanár megfordult és rám meredt.
- Samantha, hová készül? - nézett rám.
- Csak leejtettem a tollam - mentegetőztem.
A tanár csak bólintott, én pedig gyorsan leültem. Thomas terpeszbe tette a lábait, én pedig hátradőltem. Hátam mellkasához ért, kezeit derekam köré fontam. Kicsit oldalra fordultam, majd fejemet mellkasára döntöttem. Egyik kezével továbbra is tartott, miközben másikkal hajamat kezdte el simogatni.
- Olyan szép a hajad - mondta, hangján éreztem, hogy mosolyog.
- Szerintem nem - vontam meg a vállam.
- Miért?
- Mert szerintem én nem vagyok egy szép lány. Nem szép a hajam, a hajszínem, az arcom. A szemem is, mint minden másom is ugyanolyan, mint a többi lányé. Egy átlagos lány vagyok, semmi különleges sincs bennem. Én ezt kiskorom óta így gondolom. Szerintem kicsinek sokkal szebb voltam, mint most. De akkor is átlagos voltam. Most sem vagyok más.
- Miért gondolod így?
- Kiskoromban, még általánosban rengeteget csúfoltak, mert szeplős az arcom, vagy mert sokkal magasabb voltam, mint az átlag. Vékonyabb, csúnyább voltam, mint ők. És úgy gondolták, az fáj nekem a legjobban, ha ezt a szemembe is mondják. Igazuk volt. Nem voltam egy egoista lány, de az, hogy minden nap félelemmel keltem fel, vajon mi vár rám, még jobban rátett arra, hogy ne legyen önbizalmam - Nem tudtam, miért mondom el ezt neki, hiszen még alig ismerem, de úgy éreztem, megbízhatok benne - Rengetegszer volt olyan, hogy hazamentem, és egyszerűen csak bezárkóztam a szobámba. Sírtam, rosszabb esetben vagdostam magam. Nem rejtegettem, mégsem volt sosem olyan, hogy a szüleim megkérdezték volna, miért tettem. Nem érdekelte őket. A húgom akkor még meg sem született, így csak anyáékra számíthattam. De ők sem törődtek velem - fejeztem be.
- Hogy történt ez?
- Aztán megszületett a húgom.. - folytattam a mesémet, a kérdését figyelmen kívül hagyva - Anyáék csak vele foglalkoztak, amíg kicsi volt, aztán amikor kezdett felnőni, és a legtöbb idejét velem töltötte, rájöttek, hogy egészen eddig ő foglalkozott csak velem. Rengetegszer néztem vele mesét, mert ő is érezte, hogy engem mindenki elhanyagol. Amióta a húgom megszületett, egyetlen egy sebet sem ejtettem magamon, mert nem volt miért. A családom, amikor csak tudott, segített nekem, elmondhattam nekik mindent. Viszont az iskolában semmi sem változott. Nem voltak barátaim, sokszor csúfoltak, de amint hazaértem, nem az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy bezárkózom a szobámba és sírok. Sokkal inkább töltöttem az időmet a húgommal, vagy a családdal. Beszélgettünk, nevettünk, és akkor úgy éreztem, minden bánatom elszáll. Aztán év elején, amikor ide jöttem, nem találtam barátokat. Ez is egy olyan iskolának tűnt, amiben csak azok lehetnek barátok, akik együtt jöttek ebbe a suliba. Aztán az interneten megismertem egy lányt. Nagyon rendes volt velem, a zenei ízlésünk is megegyezett, rengeteg dologban egyetértettünk a világgal kapcsolatban. Neki sem voltak igazán barátai az általánosban, de ahogy az új iskolába átkerült, mindenki megkedvelte, és barátokra lelt. Minden nap beszélünk, és úgy érzem, a mai napig ő volt az egyetlen barátom, akinek bármit elmondhattam. Nem mondott rám semmi rosszat, mindig segített, ha szükségem volt rá. És ez fordítva is igaz.
Ő csak figyelt, és láttam rajta, hogy tényleg érdekelték azok a dolgok, amiket meséltem magamról, az életemről. Pár percig gondolkozott, majd közel húzott magához, hajamat kezdte el simogatni. Nekem pedig egyetlen egy kérdés kavargott a fejemben. Amit percekkel ezelőtt tett fel nekem. Hogy történt ez? Magam sem tudom, egyszerűen csak megtörtént. Ezzel együtt azt sem értettem, hogy mi hogyan kerültünk ilyen közel egymáshoz. Reggel még úgy jöttem be az iskolába, azzal a gondolattal, hogy "Csak éljem túl valahogy.." Aztán óra előtt Thomas felült a padomra, és úgy éreztem, benne megbízhatok. Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket még soha ,senkinek. És ez meglepett.
- Tudod? - kérdezte.
Csak egy bólintásra tellett, hiszen a tanár úr már türelmetlenül várt rám a tábla előtt. Thomas elengedte a kezemet, én pedig újra a tanári asztal felé indultam. Ott megálltam, úgy vártam a tanár kérdéseit. Az anyag címét mondta csak el, én pedig beszélni kezdtem. Elmondtam mindent, amit csak tudtam, közben pedig hol a tanár figyeltem, hol pedig Thomas-t, aki mosolyogva hallgatta a feleletemet. Miután mindent elmondtam, a tanárra nézett, aki mérlegelte magában a dolgokat, végül bólintott.
- Ülj le, ötös - mondta, majd beírta a naplóba a jegyemet.
Visszafelé sétálva rámosolyogtam Thomas-ra, majd a helyemre sétáltam. Lerogytam a székre, majd fejemet a padra hajtottam. Hosszasan kifújtam a bent tartott levegőt, és elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy ötöst kaptam. Ilyenkor mindig kiürül a fejem, csupán csak az anyagra és a tanárra koncentrálok. Nem bírom nézni az értetlen tekinteteket felelés közben, mert az engem is összezavar. Elfelejtem, mit tanultam, és nem tudom folytatni a feleletemet. Éppen ezért szoktam csak a tanárt figyelni, ugyanis a tanárok mindig biztatnak arra, hogy folytassam. Csak mosolyogva bólogatnak, ha pedig megakadok, segítenek. Kicsit elbambultam, ugyanis a tanár éles hangjára eszméltem csak fel.
- Mindenki nyissa ki a szöveggyűjteményét - mondta emelt hangerővel.
Thomas felemelte a kezét, a tanár pedig szinte azonnal felszólította.
- Tanár úr, nekem nincsen szöveggyűjteményem.. Odaülhetek Sam mellé? - kérdezte.
A tanár bólintott, Thomas pedig szedelődzködni kezdett. Mikor minden cucca megvolt, elindult a padomhoz. A táskáját a padom mellé ejtette, majd beült mellém.
- Tényleg nincs szöveggyűjteményed? - kérdeztem, mikor mosolyogva rám nézett.
- De, csak beszélgetni akartam - vonta meg a vállát és fejét a padra hajtotta.
Fejét felém fordította, miközben én fellapoztam a szöveggyűjteményem és olvasni kezdtem. Pár sor elolvasása után aztán felnéztem, mert éreztem Thomas tekintetét magamon. Tényleg nézett, de amint ránéztem, elfordította a fejét. Tovább olvastam, de ő nem hagyta annyiban, kezét combomra simította. Lenéztem kezére, majd az arcára, de ő csak mosolyogva megvonta a vállát. Tovább olvastam, egészen addig, amíg Thomas simogatni nem kezdett, újra.
- Rossz helyre nyúlsz, esküszöm, megverlek - nevettem fel halkan, hisz mégiscsak órán voltunk.
- De ne olvass már - húzott magához.
- Cseréljünk helyet - javasoltam, hiszen ha így rádőlök a mellkasára, leesünk a földre.
Mikor a tanár a táblára írt, felálltam és helyet cseréltünk Thomas-sal. Pont, mikor le akartam ülni, a tanár megfordult és rám meredt.
- Samantha, hová készül? - nézett rám.
- Csak leejtettem a tollam - mentegetőztem.
A tanár csak bólintott, én pedig gyorsan leültem. Thomas terpeszbe tette a lábait, én pedig hátradőltem. Hátam mellkasához ért, kezeit derekam köré fontam. Kicsit oldalra fordultam, majd fejemet mellkasára döntöttem. Egyik kezével továbbra is tartott, miközben másikkal hajamat kezdte el simogatni.
- Olyan szép a hajad - mondta, hangján éreztem, hogy mosolyog.
- Szerintem nem - vontam meg a vállam.
- Miért?
- Mert szerintem én nem vagyok egy szép lány. Nem szép a hajam, a hajszínem, az arcom. A szemem is, mint minden másom is ugyanolyan, mint a többi lányé. Egy átlagos lány vagyok, semmi különleges sincs bennem. Én ezt kiskorom óta így gondolom. Szerintem kicsinek sokkal szebb voltam, mint most. De akkor is átlagos voltam. Most sem vagyok más.
- Miért gondolod így?
- Kiskoromban, még általánosban rengeteget csúfoltak, mert szeplős az arcom, vagy mert sokkal magasabb voltam, mint az átlag. Vékonyabb, csúnyább voltam, mint ők. És úgy gondolták, az fáj nekem a legjobban, ha ezt a szemembe is mondják. Igazuk volt. Nem voltam egy egoista lány, de az, hogy minden nap félelemmel keltem fel, vajon mi vár rám, még jobban rátett arra, hogy ne legyen önbizalmam - Nem tudtam, miért mondom el ezt neki, hiszen még alig ismerem, de úgy éreztem, megbízhatok benne - Rengetegszer volt olyan, hogy hazamentem, és egyszerűen csak bezárkóztam a szobámba. Sírtam, rosszabb esetben vagdostam magam. Nem rejtegettem, mégsem volt sosem olyan, hogy a szüleim megkérdezték volna, miért tettem. Nem érdekelte őket. A húgom akkor még meg sem született, így csak anyáékra számíthattam. De ők sem törődtek velem - fejeztem be.
- Hogy történt ez?
- Aztán megszületett a húgom.. - folytattam a mesémet, a kérdését figyelmen kívül hagyva - Anyáék csak vele foglalkoztak, amíg kicsi volt, aztán amikor kezdett felnőni, és a legtöbb idejét velem töltötte, rájöttek, hogy egészen eddig ő foglalkozott csak velem. Rengetegszer néztem vele mesét, mert ő is érezte, hogy engem mindenki elhanyagol. Amióta a húgom megszületett, egyetlen egy sebet sem ejtettem magamon, mert nem volt miért. A családom, amikor csak tudott, segített nekem, elmondhattam nekik mindent. Viszont az iskolában semmi sem változott. Nem voltak barátaim, sokszor csúfoltak, de amint hazaértem, nem az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy bezárkózom a szobámba és sírok. Sokkal inkább töltöttem az időmet a húgommal, vagy a családdal. Beszélgettünk, nevettünk, és akkor úgy éreztem, minden bánatom elszáll. Aztán év elején, amikor ide jöttem, nem találtam barátokat. Ez is egy olyan iskolának tűnt, amiben csak azok lehetnek barátok, akik együtt jöttek ebbe a suliba. Aztán az interneten megismertem egy lányt. Nagyon rendes volt velem, a zenei ízlésünk is megegyezett, rengeteg dologban egyetértettünk a világgal kapcsolatban. Neki sem voltak igazán barátai az általánosban, de ahogy az új iskolába átkerült, mindenki megkedvelte, és barátokra lelt. Minden nap beszélünk, és úgy érzem, a mai napig ő volt az egyetlen barátom, akinek bármit elmondhattam. Nem mondott rám semmi rosszat, mindig segített, ha szükségem volt rá. És ez fordítva is igaz.
Ő csak figyelt, és láttam rajta, hogy tényleg érdekelték azok a dolgok, amiket meséltem magamról, az életemről. Pár percig gondolkozott, majd közel húzott magához, hajamat kezdte el simogatni. Nekem pedig egyetlen egy kérdés kavargott a fejemben. Amit percekkel ezelőtt tett fel nekem. Hogy történt ez? Magam sem tudom, egyszerűen csak megtörtént. Ezzel együtt azt sem értettem, hogy mi hogyan kerültünk ilyen közel egymáshoz. Reggel még úgy jöttem be az iskolába, azzal a gondolattal, hogy "Csak éljem túl valahogy.." Aztán óra előtt Thomas felült a padomra, és úgy éreztem, benne megbízhatok. Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket még soha ,senkinek. És ez meglepett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése